Nos, az a helyzet, hogy a héten a munkahelyemen futónagykövet lettem. És ezzel párhuzamosan elkezdtem a benti intranetünkön is blogolni, miről másról, mint a futásról.
Mivel ezt alapvetően csak a kollégáim olvashatják, így arra gondoltam, hogy bár a blogom tematikájába nem illeszkedik, de legalább az első posztomat megosztom veletek. A többit majd meglátjuk, mert nem akarok egy merőben már tematikát pluszban rátok erőltetni... 😂
Tehát jöjjön a futás blogom első bejegyzése, szinte teljesen változatlan formában, ahogyan kedden közzétettem az intraneten:
"Mindig nehéz leülni és elkezdeni leírni a gondolataimat. Nem azért, mert nem tudnék miről írni, hanem pontosan azért, mert túl sok gondolat kavarog a fejemben.
Néhány ismerősöm talán már tudja, hogy gasztro témában van egy kis blogocskám (LaBoulangerie megjegyzés: igen, itt erre a blogra utaltam 😉), ami érintett már utazást is, és filmekről is meséltem már benne. Imádok sütni főzni, szeretek utazni és persze a jó filmeket sem vetem meg. Arról pedig mindig könnyű írni, amit szeret az ember, ugye? És ha így van, akkor egy másik szerelmemről, a futásról is egyszerű lehet mesélni? Azt kell, hogy mondjam, hogy nem, vagy legalábbis elkezdeni nem egyszerű. De a futás pont ugyanígy működik, nem igaz? És pontosan ahogyan az írást, a futást is nehéz abbahagyni, ha az ember egyszer belekezdett.
Indultam már jó pár Vivicittán, de eddig általában csak a Minicittáig illetve a 3x2 km-es váltóig jutottam. Idén új célt tűztem ki magamnak: le akarom futni a Midicittát, vagyis a 7 km-t. Sőt, evés közben nő az étvágy, most már az motoszkál a fejemben, hogy a félmaraton trió váltóra is keresek partnereket és annak is nekivágok.
Gondoltam, hogy megosztom veletek a felkészülésem folyamatát, minden küzdésével és remélhetőleg minden sikerével együtt. Ez önmagában talán nem is lenne annyira érdekes téma. A történetben az adja a csavart, hogy 4 éve volt egy balesetem, és ha nem vagyok olyan mázlista, vagy nincsenek mellettem az őrangyalkáim, akkor előfordulhatott volna az is, hogy most maximum álmodoznék a futásról. 4 éve március végén ugyanis eltörtem a gerincemet. Konkrétan az L2-es (alulról a második) csigolyát törtem szilánkosra, 1-2 másik csigolyáról darabokat vesztettem, a 4 bordám eltörése már csak ráadás volt. A baleset utáni mérlegem: 2 nagy műtét, 40 nap kórház, 5 hónap kiesés a munkából, egy lengőborda mínusz (csigolyát készítettek belőle) és egy kis titánium a gerincemben pluszban. Azonban ami a lényeg: tudtam járni és nagyjából 7 hónappal a balesetem után elmentem futni is első alkalommal, ami persze még inkább csak gyors séta volt, de felemelő élményt jelentett számomra.
Korábban is futottam, már jóval a balesetem előtt, de azóta értettem meg igazán, hogy mit is jelent a futás szeretete. Az ember legyőzi a kilométereket és önmagát, a mozgás felpörgeti az agyat és rendkívül jó gondolatok jönnek futás közben. Edzés után pedig az a kellemes érzés, a fáradtság, valamint a meglepő frissesség keveréke szerintem utánozhatatlan. Szinte függővé válik tőle az ember, még a mélypontokon is át tud segíteni az edzések közben.
Valamikor január elején vettem a fejembe, hogy idén hosszabb távot is bevállalok a Vivicittán. Akkor még 5 km-re készültem és egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy meg tudom csinálni. Akkoriban egy-egy edzésen még maximum 2 kilométert futottam le, sőt néha még annyit sem. Nagy kihívásnak tűnt hát az 5 km (ami azóta 7 lett), de tudtam, hogy meg akarom csinálni. Ennek a tudatában indultam neki az edzéseknek…"
Mivel ezt alapvetően csak a kollégáim olvashatják, így arra gondoltam, hogy bár a blogom tematikájába nem illeszkedik, de legalább az első posztomat megosztom veletek. A többit majd meglátjuk, mert nem akarok egy merőben már tematikát pluszban rátok erőltetni... 😂
Tehát jöjjön a futás blogom első bejegyzése, szinte teljesen változatlan formában, ahogyan kedden közzétettem az intraneten:
"Mindig nehéz leülni és elkezdeni leírni a gondolataimat. Nem azért, mert nem tudnék miről írni, hanem pontosan azért, mert túl sok gondolat kavarog a fejemben.
Néhány ismerősöm talán már tudja, hogy gasztro témában van egy kis blogocskám (LaBoulangerie megjegyzés: igen, itt erre a blogra utaltam 😉), ami érintett már utazást is, és filmekről is meséltem már benne. Imádok sütni főzni, szeretek utazni és persze a jó filmeket sem vetem meg. Arról pedig mindig könnyű írni, amit szeret az ember, ugye? És ha így van, akkor egy másik szerelmemről, a futásról is egyszerű lehet mesélni? Azt kell, hogy mondjam, hogy nem, vagy legalábbis elkezdeni nem egyszerű. De a futás pont ugyanígy működik, nem igaz? És pontosan ahogyan az írást, a futást is nehéz abbahagyni, ha az ember egyszer belekezdett.
Indultam már jó pár Vivicittán, de eddig általában csak a Minicittáig illetve a 3x2 km-es váltóig jutottam. Idén új célt tűztem ki magamnak: le akarom futni a Midicittát, vagyis a 7 km-t. Sőt, evés közben nő az étvágy, most már az motoszkál a fejemben, hogy a félmaraton trió váltóra is keresek partnereket és annak is nekivágok.
Gondoltam, hogy megosztom veletek a felkészülésem folyamatát, minden küzdésével és remélhetőleg minden sikerével együtt. Ez önmagában talán nem is lenne annyira érdekes téma. A történetben az adja a csavart, hogy 4 éve volt egy balesetem, és ha nem vagyok olyan mázlista, vagy nincsenek mellettem az őrangyalkáim, akkor előfordulhatott volna az is, hogy most maximum álmodoznék a futásról. 4 éve március végén ugyanis eltörtem a gerincemet. Konkrétan az L2-es (alulról a második) csigolyát törtem szilánkosra, 1-2 másik csigolyáról darabokat vesztettem, a 4 bordám eltörése már csak ráadás volt. A baleset utáni mérlegem: 2 nagy műtét, 40 nap kórház, 5 hónap kiesés a munkából, egy lengőborda mínusz (csigolyát készítettek belőle) és egy kis titánium a gerincemben pluszban. Azonban ami a lényeg: tudtam járni és nagyjából 7 hónappal a balesetem után elmentem futni is első alkalommal, ami persze még inkább csak gyors séta volt, de felemelő élményt jelentett számomra.
Korábban is futottam, már jóval a balesetem előtt, de azóta értettem meg igazán, hogy mit is jelent a futás szeretete. Az ember legyőzi a kilométereket és önmagát, a mozgás felpörgeti az agyat és rendkívül jó gondolatok jönnek futás közben. Edzés után pedig az a kellemes érzés, a fáradtság, valamint a meglepő frissesség keveréke szerintem utánozhatatlan. Szinte függővé válik tőle az ember, még a mélypontokon is át tud segíteni az edzések közben.
Valamikor január elején vettem a fejembe, hogy idén hosszabb távot is bevállalok a Vivicittán. Akkor még 5 km-re készültem és egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy meg tudom csinálni. Akkoriban egy-egy edzésen még maximum 2 kilométert futottam le, sőt néha még annyit sem. Nagy kihívásnak tűnt hát az 5 km (ami azóta 7 lett), de tudtam, hogy meg akarom csinálni. Ennek a tudatában indultam neki az edzéseknek…"
Megjegyzések
Megjegyzés küldése