Sajnos nem sikerült. Összeszedett az a fránya záróbusz. Elsőre nagy csalódásként és kudarcként éltem meg, és kellett egy kis idő, hogy leülepedjen bennem ez az „élmény". Ott helyben alig fogtam fel, akkor még elvonta a figyelmemet a kegyetlen meleg a rakparton, és hogy pár száz méteren keresztül már fenyegetően jött utánam a busz. És egy aranyos jelenet: közvetlen utánam, még a híd után értünk be egy 4-5 éves forma kisfiút, anyukájával és a kistesóval babakocsiban. A kisfiú kis durcás arca még most is előttem van, alig akart felszállni a buszra, ahol aztán később anyukája vigasztalta, hogy milyen nagy dolog már az is, hogy idáig eljutott és majd megközelebb. Megmosolyogtam az esetet, de majd megszakadt a szívem a kissrácért, miközben teljesen együtt éreztem vele (és akkor még nem tudtam, hogy szinte ugyanazokat a vigasztaló szavakat kapom majd én is a barátoktól).
A verseny után vasárnap önkénteskedtem és rajtcsomagokat osztottam, és végül úgy döntöttem, hogy este futok egyet. Valahol éreztem, hogy ha akkor nem megyek el, akkor nehéz lesz folytatni, leginkább persze lelkileg, és mindig attól fogok félni, hogy nem fog menni. Ez valahogy olyan, mint egy baleset után, azt mondják, hogy minél előbb vissza kell ülni a kocsiba. Hát, nekem mielőbb bele kellett ugranom újra a futócipőmbe. Nem igazán ment jól az a vasárnapi edzés és a végére meg is fájdult a lábam, de tudtam, hogy úgyis pár napos kihagyás következik. Szerencsére már eljutottam arra a pontra, hogy próbálom levonni a tanulságokat és újabb versenyeket nézegetek, bár egyelőre még csak rövidebbeket. Érzem, hogy lelkileg még nem vagyok túl teljesen a mélyponton. Szeretném átélni a célvonalon áthaladás örömét, ez segíthet abban, hogy ismét nekivágjak egy picit hosszabb távoknak is. Hamarosan itt az Óbudai Futófesztivál, ahol a szombati távok közt 3,5 km és 5,5 km is van, és aztán jön az Aldi Női Futógála, ahova szeretném elcsábítani a családomat is, és unokahúgaimmal (vagy a mostani felállás szerint egyik unokahugival és bátyámmal) lefutni a 3x2 km-es váltót. Ezek egyike sem nagy táv, de remélem, hogy visszahozzák és megerősítik bennem a versenyzés és a futás örömét. Nyáron már szerintem nem vágok bele más versenybe, mert a meleg idő sokat hátráltatott a Midicittán is, ősszel viszont ismét vannak versenyek és ott már magabiztosan szeretnék akár egy 5 km-es (vagy nagyobb) távot lefutni.
A jövő évi Vivicittán pedig remélem ismét találkozunk (futóként és önkéntesként is ;) ), új erővel, de a régi vagy még nagyobb lelkesedéssel és ott ismét belevágok egy tavaszi távba és megküzdök magammal, na meg persze a busszal 😊
Akinek pedig még hátra vannak az idei vidéki Vivicittá versenyek, azoknak azt üzenem, hogy Hajrá, meg tudjátok csinálni!!! 😊 😉
Megjegyzések
Megjegyzés küldése