Pár napja beleolvastam az év eleji bejegyzéseimbe, amik
egyébként elakadtak valahol India tájékán. Érdekes, hogy pont az új év első
bejegyzésében olvastam, hogy ez az évem Indiáról fog szólni. Most már csak
mosolygok rajta… mennyire nem így lett 😊
Indiáról persze még jó lenne összeszedni a gondolataimat és
emlékeimet, képeket válogatni, hiszen még a kollégáknak sem tartottam meg a jól
beígért élménybeszámolót… De ami késik, nem múlik. Eddig viszont a sors kicsit
átírta az életemet és a legtöbb időmet és energiámat a gyógyulásra
koncentrálásra fordítottam. A gyógyulásra és arra, hogy fejben is rendbe rakjam,
hogy a sors mire tanított mindazzal, ami történt és összetegyem a kirakós
darabjait, hogy megtudjam, miért történt a baleset. Mert semmi sem történik ok
nélkül, ebben biztos vagyok, előbb-utóbb fény derül a „titokra”… 😊
Akkor kezdjük a balesetnél… Történt, hogy egy szép napos
márciusi szombaton (március 29), piacozás és pizza pite sütés után,
felkerekedtem és elindultam Monorra, hogy részt vegyek egy jó kis Koltai esten,
és borozgassak kicsit a csajokkal… Nem is sejtettem, hogy a lakásomat egy ideig
nem látom, és India után egy sokkal hosszabb és keményebb „kaland” kezdődik…
A Koltai est és a társaság is nagyon jó volt, valahogy
mégsem így képzel el az ember egy tökéletes hétvégét. De ugye ember tervez…
Mivel nem is akarok jobban belegondolni, hogy is történt a
baleset és bizonyos részleteket szépen okosan törölt is az agyam (az emberi agy
nagy csodája…), csak azt írom le tömören, amire emlékszem… Időpont nincs már
meg, csak azt tudom, hogy valamikor éjfél után úgy döntöttünk a lányokkal, hogy a pihenés ideje jött el, így felmentünk a padlástérbe aludni. Nem
éreztem, hogy olyan fontos lenne, így a kint lévő mellékhelyiséget nem
látogattam meg lefekvés előtt. Ez bizonyult az egyik problémának. Az éjszaka
közepén ugyanis ilyen okból felébredtem és úgy gondoltam, hogy én bizony lemegyek… Ez
az elhatározás valahol félálomban született meg és a sötétben el is indultam. A
második probléma ott volt, hogy kis villanyt nem hagytunk égve éjszakára, de ki
gondolta volna… A következő emlékképem már az, hogy lenézek a lábamra és azt
látom, hogy valami fény van alattam, ami nem a padló, vagyis semmi sincs
alattam… aztán már csak azt tudom, hogy leestem… amire itt még emlékszem, azok
a fura szagok, bár szerintem ezt is csak az agyam produkálta… 😊 Nem gondoltam akkor még, hogy olyan nagy lenne a baj (pedig fájt már szépen a
hátam), így még lábra akartam állni, kimenni, mekkora őrültség utólag
belegondolva…!!! Sokáig persze még segítséggel sem jutottam, aztán már az ülés
sem esett jól, így a mentőket az oldalamon fekve vártam. Közben egyrészt
próbáltam nyugtatgatni a lányokat, hogy nyugi és „én nem akarok gondot okozni”
(pff…😃),
másrészt kértem őket, hogy a mobilomat keressék meg nekem, mert az a kezemben
volt az esésnél (hármas számú hiba: ritkán kapcsoltam ki akkoriban éjszakára a mobilt,
ekkor viszont igen, és valahogy gyorsabban értem el az esésig, minthogy a
telefon bekapcsolt volna…). Igazából tudom, hogy rettenetesen fájt a hátam, ott
a bal oldalamon fekve, de tartotta bennem a lelket, hogy majdcsak jönnek a
mentők és hú, de jó lesz, adják a fájdalomcsillapítót, mint a filmekben… Ez a
gondolatom valahol ott foszlott szerteszét, mikor a mentős közölte, hogy náluk
fájdalomcsillapító az nincs. Klassz. A következő remény a kórház, így szépen
türelmesen, fájdalmasan tűrtem az utat. Néha megkérdeztem, hogy kb hol járunk…
merthogy azért nagyon fáj (a mentős válasza: „én úgy látom, hogy nem fáj az
annyira magának…”, ugyanez a mentős nevezett át Hajnalkának az adatok
felvételekor…). A kórházban vizsgálatok sora, és a vizsgálatok előtt nem lehet
fájdalomcsillapítózni… aztán jött egy orvos, mondta, hogy itt bizony tuti
műteni kell, de a többit majd az osztályon, meg majd az idegsebészek. Ekkor
kerültem fel a 7. emeletre, ami közel 6 hétig az „otthonom” volt… Itt kaptam
fájdalomcsillapítót is, így már a családom is tudtam értesíteni, anélkül, hogy
extrán a frászt hoztam volna rájuk… bár így is kellőképpen megijedtek természetesen… 😟
Azon gondolkodom, hogy vajon bele fog-e férni ebbe a
blogbejegyzésbe az összes emlék, érzés, gondolat, ami a balesettel és az
újjászületésemmel kapcsolatos. És rá kell jöjjek, hogy ezer szó és ezer oldal
is kevés lenne elmesélni, hogy mit éltem át és mi zajlik bennem azóta is, és
arra végképp nincsenek szavak, hogy mennyire hálás vagyok a családomnak,
barátaimnak, kollégáimnak, hogy végig mellettem voltak (és vannak) és annyi
erőt, energiát és szeretetet kaptam és azóta is kapok tőlük, amit elképzelni
sem lehet, viszont amit érezni kívánok mindenkinek…!!! J Ezen kívül hatalmas
hálával tartozom az orvosaimnak (név szerint: dr Farkas István és dr Zsolczai
Sándor), és az összes osztályon dolgozó nővérnek (beleértve Andris „nővérkét”
is 😊),
az intenzíves nővérkéknek, a gyógytornászoknak, a szobatársaimnak (jó sokat „elhasználtam”
belőlük😊),
a promobilos fiúknak és még Robinak, a takarítónak is, szóval minden kórházas
dolgozónak, ismerősnek, hogy olyan kedvességgel, szaktudással és szeretettel
álltak hozzám… Sosem fogom elfelejteni, hogy milyen jó érzés volt, amikor a nagyjából
10 napos fekvés után már csomókban álló hajamat megmosták, a bíztató szavakat,
érintéseket és pillantásokat a második műtétem előtt és a két műtét közti „denevéresen”
fekvős időszakban, a vicceket, vidám pillanatokat (hiába, no, mi voltunk a
klubszoba), az első alkalmat, amikor először zuhany alatt mosdattak…semmit 😊 Voltak persze kellemetlenebb dolgok is, erre is mindig emlékezni fog az ember,
de a jó emlékek maradnak meg igazán és ennek így is kell lennie, így van jól… 😊
Tényleg sokat mesélhetnék a kórházas időről, vagy a lábadozásról,
esetleg a munkába visszatérésről… talán majd meg is teszem… De a legfontosabb
talán mégis az, így a gyógyulás végéhez közeledve (remélem), hogy az ember
végiggondolja a miérteket, az okokat, a tanulságokat…mert semmi sem történik
véletlenül…!!!
Többféle tanulságot érdemes levonni… Van ugyebár néhány
praktikus dolog, mint például:
-
éjszaka mosdóba menet is kapcsoljunk villanyt
-
ez halmozottan igaz, ha ráadásul még lépcsőn/létrán
is kell közlekednünk éjjel
-
lépcsőn eleve óvatosan menjünk (gyerekeknek
különösen megfontolandó intelem😊)
-
és végül ha esik az ember, alaposan essen … na,
jó, inkább ne essen 😅
Aztán van pár bölcsesség, amit szintén megtanul az ember, és
ezáltal más szemszögből újraértékeli az életét:
-
vannak fontos dolgok, amik tényleg lényegesek és
vannak olyanok, amik miatt felesleges idegeskedni
-
nem lehet és nem is kell feltétlen mindent
egyedül megoldani, lehet segítséget kérni és érdemes is
-
a család, barátok, egyáltalán az emberi
kapcsolatok nagyon lényegesek, a legtöbbet tőlük lehet kapni a bajban
lelkileg-érzelmileg és amúgy is… 😊
- fontos persze az is, hogy a jó pár hónapnyi nem alvást ne kórházban akarja kipihenni az ember... :)... ott nem is tudja 😎😄
Sok okosságra rájön még az ember, lehetne még sorolni... De egyszerre ennyi szövegelés is elég 😊 A lényeg, hogy óvatosan bár, de alaposan és főleg pozitívan érdemes élni az életet, sosem tudhatjuk, mit hoz....
Megjegyzések
Megjegyzés küldése